A szövés művészete
Ha tudod, hogyan kell szőni, ne pazarold a fonalat.
Ha tudod, hogyan kell beszélni, ne pazarold a szavakat.
Laoszi közmondás
•••
szövés – az a művelet, amellyel az egymásra merőleges irányban haladó fonálrendszerek fonalait különböző módon keresztezik, hogy a fonalakból összefüggő lapokat készítsenek. | Pallas Nagy Lexikona |
A szövés ősi kelmekészítési mód, melyet szinte minden nép asszonyai műveltek. A szövött textíliák ruhaként védték az ember testét, a rajtuk lévő minták pedig őrizték a család lelkét, az ősök történetét. Üzenet ez a felnövekvő nemzedéknek. A szövés elve mindenhol ugyanaz, de eszközei sokfélék. Varázslatos szépségű kelmék készülhetnek néhány földbe szúrt karón éppúgy, mint számítógép vezérelte gépeken. A régiek egyszerű eszközökkel dolgoztak. Orsóval fontak, fésűkkel, fatáblákkal, bordákkal, csontlapocskákkal szőttek. Fákra, ágakra aggatott fonalakból, botok, csépek, csont- és fatűk segítségével gyönyörű szőtteseket tudtak csinálni. 
Leleményesen szerkesztettek olyan szövőszékeket, amelyeken szinte mindent tudtak szőni, amit a későbbi takácsos szövőszékeken vagy a mai bonyolult szövőgépeken gyorsabban és könnyebben termelnek. Nem tudjuk, hogy melyik szövőszék, melyik szerszám volt az első. Azt sem lehet pontosan meghatározni, hogy melyik nép találmánya a madzagszövő táblácska vagy a nehezékes, függőleges szövőszék. Régi énekek, mondák emlegetik például a hun leányok aranyos szőtteseit, az ékes öveket, amelyeket szalagszövő táblákon szőttek Attila idejében. Még régebbi híradás a cserépedényt díszítő karcolt alakok rajza. A soproni Várhegy urnáján látható nők orsóval fonnak, lant alakú áspával gombolyítanak, nehezékes szövőszéken szőnek. A szövőszék hasonló a görög vázaképeken látható függőleges szövőszékekhez.
A “kárpit” – szövött kárpit, vagy régi magyar szóhasználattal “képes kárpit” – kifejezés hagyományosan a gyapjúból, selyemből, esetleg fém szál felhasználásával, álló- vagy fekvőszövőszéken kézzel készített műalkotásokat jelöli. A képszövés gyakorlata és szerkezeti elemei igen keveset változtak az elmúlt évszázadok során. A szövésmód, a vászonszövéshez hasonlóan, lánc- és vetülékfonalak egyszerű kereszteződéséből áll. A mintát a színes vetülékszálak adják, amelyek – más szövetfajtáktól eltérően – nem futnak végig a szövés teljes szélességében, hanem az egyes mintaelemek határán visszafordulva önálló, zárt színfoltot alkotnak. A láncfonal alapanyaga főként gyapjú, bár egyes műhelyekben len- vagy pamutfonalat is használtak. A szövőszék a kifeszített láncfonalak helyzete szerint kétféle lehet: függőleges vagy álló és vízszintes vagy fekvő – valószínüleg mindkettőt használták már a középkortól kezdve. Álló szövőszék esetén felvetéskor a mintát a kartonnak megfelelően rákopírozták a láncfonal megfelelő részeire, míg az eredeti kartont a szövő mögé függesztették, így munkáját időröl időre ellenőrizni tudta. A gyapjúból szőtt nagyméretű kárpitok várak, kastélyok, templomok belső díszítésére szolgáltak, barátságosabbá tették és egyúttal szigetelték a nagyméretű hideg tereket. Az iperművészet körébe sorolt műfajok közül a kárpitművesség áll a legszorosabb kapcsolatban a képzőművészettel.
| Európa szövete – Iparművészeti múzeum | Szövés – Árvai Anikó, Vetró Mihály |